Elkezdett idegesíteni, hogy idegesít, ha nem vagy itt. Mert ez biztos jele annak, hogy ez már nemcsak kémia részemről. Menj el, nem akarlak többé látni! Ne mosolyogj rám, ne légy vicces, aranyos, kedves, okos, vonzó... nem akarom ezt. Nem tudom, mikor fúrtál magadnak helyet belém, biztos csak egy pillanatra fordítottam el a fejem, vagy rágyújtottam épp, vagy csukott szemmel kortyoltam egyet a sörömbe, nem tudom. Csak azt, hogy nem tetszik. Mert úgy vagy velem, hogy nem vagy velem. És azt hiszem, nem is akarsz. Csak szikrákat kapok el belőlünk és azt is csak ritkán, csak diszkréten. A legszomorúbb, hogy tudom, azt sem értenéd meg, amit most hablatyolok itt, szóval egyszer szeretném megfürdetni, átöltöztetni, beparfümözni a mondandóm és a kezedbe nyomni. Egyszer, majd, talán, de csak, hogy kitehesd a polcra és néha elmosolyodj rajta. Másra úgy sem lenne jó neked. Legalábbis most ezt hiszem. Aztán amilyen kiszámíthatatlan vagy, lehet, hogy holnap jössz, játszol és mindent viszel. Addig is próbálom nem túlzottan beleélni magam és realizálni, hogy mennyire nem illünk össze. Épp emiatt szeretem elhinni, hogy veled sem bírnám sokáig. Így nem zakatolsz annyit a fejemben. Ha pedig jössz holnap, hozz magaddal valamit,amit itthagyhatsz, hogy tudjam: vissza akarsz még jönni!