Tudtam, hogy mögöttem van, éreztem. Hallottam a hangját. Emberekkel beszélgetett, majd felém fordult, azzal a különös mosollyal az arcán amitől folyton-folyvást szótlanná váltam. Azt mondta engem keres. Ő engem akart én meg csak bámultam rá, mint egy félnótás. Követtem. Ő gyengéden átkarolta a derekam én pedig óvatosan a vállára tettem a kezem. Bele sem merek gondolni, hogy a vörös szín melyik árnyalatát vehettem föl ezekben a pillanatokban, de minden bizonnyal vetekedtem egy garnélarákkal. Kezébe vette a kezemet és bátorítóan rám mosolygott. Figyelmezettem a magam után hagyott letaposott cipőorrokra, de csak nevetett megállapításomon, miszerint botrányosan táncolok. Csak táncoltunk, és akkor az elkövetkezendő néhány pillanatban megvilágosodott előttem az a tény, hogy végre ott vagyok Vele, ott ahol mindig is szerettem volna lenni, és nem érdekelt az sem, hogy mi lesz miután a zene elhalkul, mert abban a pillanatban csak Őrá tudtam gondolni.Bámultam a mellkasát, nem mertem az arcára nézni. De valahányszor mégis megkockáztattam egy pillantást, Ő engem figyelt azokkal a gyönyörű szemeivel. Csak engem..